Anyway, blogging is somehow a way of escaping from real world to a vitual world.Tehát a blogolás kvázi menekülés a virtuális világba? Érdekes.. Még érdekesebb a kérdés hogy a blogolást (fontos: írást) mennyire tekintjük a virtuális világ részének. Hiszen az ember nem szakadhat el teljesen a "valós" világtól: Az nem működik hogy "Kedves olvasóim! Ma blogoltam!"
Mi mindenről lehet viszont írni, aminek az égvilágon semmi köze nincs a gépen kívüli léttel: Chatpárbajok, képek, Youtube, filmek, és mindezekhez egész nap el sem kell mozdulni a gép elől. Tálcán nyújtott valóság; de vajon tényleg ez jellemző -e a blogoszférára? A blog is csak egy melléktevékenység? Egy menekülési útvonal? Escape?
Érdekes gondolatkezdemény, induljunk el rajta. A normális nagytöbbség életéről énblogot vezet, aminek ugyanúgy része a valós mint a virtuális élményhalmaz. Leírja, a többiek olvassák. Az írás maga lenne a menekülés? Hiszen az offline naplók is ilyen célt szolgálnak. Egy olyan zárt világba kerül a napló vezetője, ami csupán az ő gondolatait használja építőkövekként. Elefántcsonttorony, még ha nem is olyan magasztos. A gondolatok folyama viszont mindenképpen megszakad, amint a napló fedele lecsukódik; egy külön világ, a napló írójának világa. A naplóírás menekülés.
Mi vezethet rá valakit arra hogy publikus blogot írjon? Mennyire más a blog mint a kis könyvecske lakattal?
Fontos aspektusa -e a naplónak a titkosság? Fontos bizony. Talán pont a legfontosabb. Hát akkor milyen jogalapon hívjuk a nyílt blogokat naplóknak? Ha a kedves naplóm frázis, az "intim viszony" könyv és tulajdonos között megszűnt, átvette a helyét a "közhírré tétetik!!". Ha többet nem bújhatok, nem BÚJOK el, hanem igenis a titkos tollba mondás helyett leírom a blogra (legyek tisztában a rákereshetőséggel vagy nem) hogy igenis a jóédesanyádat te bunkó, ez nem volt szép tőled. (És itt most finom voltam :))Nem mondhatom el senkinek ~ napló, elmondom hát mindenkinek ~ blog. Tökéletes analógia, és mégis a legnagyobb paradoxon egyben. Miért osztjuk meg legtitkosabb vágyainkat és álmainkat azzal az arctalan tömeggel, aminek máris lehetősége van azokat elolvasni mihelyst publikusra állítjuk a blogunkat? Rengeteget olvastam erről a problémáról, és mindig ugyanoda lyukadtam ki: az anyuka nem érti hogy miért nem tud vele a kislánya a legelemibb dolgokról beszélgetni, miközben a blogján mindezeket leírja.
Hirtelen nem az intimitásba, hanem a publicitásba menekülünk?
Miféle menekülés ez? Kihez fordulunk segítségért? Az olasóinkhoz? De hiszen nem is ismerjük őket? Miért egyszerűbb tanácsot kérni egy ismeretlentől mint a legjobb barátunktól, aki kiskorunk óta ismer? El kell ismernünk, ez már egy meglehetősen perverz megvalósulása a privacy-nek. Az internet rögtön barátjává fogad, tanácsokat ad, szeretne jobban megismerni. Érdekled őt. Fontos vagy neki.
Éppen ezért önti ki a lelkét az ismeretlennek egyre több vigyázattlan tini. Nyilván ennek a veszélyeit senkinek sem kell ecsetelnem.
Esetleg még az internetet sem érdekled. Unalmas alak vagy, hétköznapi, senki sem olvas majd. Hiába menekülsz ide, hiába látod hogy másokat befogad, téged nem fog, kizár. Hiába próbálkozol elérni azt amit egyeseknek sikerült, hogy híres legyél a jelentéktelen énblogoddal, beleolvadsz majd a olvasattlan blogok millióinak tömegébe. A végén már nem is fogsz blogot írni, csupán olvasni; rengeteget. Az lesz az igazi addikció: a bloggerek minden pillanatát végigkövetni, elmerülni egy csodálatos álomvilágban, amit úgy hívnak: Mások élete. Amikor már a saját életed nem fog érdekelni, elveszel a virtuális barátaid között, akiknek a blogján kommentálsz, beszélgetsz, tanácsot adsz, szeretnéd őket megismerni. Érdekelnek téged. Fontosak neked.
A sajád blogod elhal, amit akarsz, elmondod másén. Menekülsz a virtuális világba a valóságból.
Anyway, reading blogs is somehow a way of escaping from real world to a vitual world.
Köszi a tételmondatot, Penkaur! :)
